Jobb megszólítást nem tudok, a többit túlságosan hivatalosnak érezem akkor, amikor legtöbbetekkel, az idősebbekkel, tíz év és tíz milyen év köt össze.

Maradjunk tehát ebben, s az újoncok kedvéért hadd mondjam el, hogy szívem szerint inkább élőszóval, személyes jelenléttel emlékeznék arra, ami tíz év óta történt, de ebben megakadályoz betegségem, gyakorlatilag az a mozgászavar amely a szobához köt, tehát, jobbnak tartom levelet írni, amelyben a csapat alapítójaként, egykori vezetőjeként, a Románia Magyar Cserkészszövetség Gyergyószárhegyen, az alapító értekezleten megválasztott hajdani nevelési alelnökeként megpróbálok visszatekinteni arra, hogy miként kezdtük tíz évvel ezelőtt, mi, a kolozsvári 3 sz. Apáczai Csere János cserkészcsapat.

Kezdjem egy kis személyes történelemmel. Amerikás magyar fiaként a cserkészetről először sajnos nem Édesapámtól, hanem 1952 nyarán Marosbogáton,

a kényszerlakhelyre száműzött nagynénémtől, dr. Esztegár Kajetánnétól – emléke legyen áldott-, hallottam először. Ő zongorázta-énekelte nekünk, lányainak, s unokatestvérüknek a Cserkészindulót. Négy évvel később, Magyarzsomboron, iskolai tanyázásunkkor – az ország első, 1945 utáni – tanyázásán táborparancsnokunk, Balázs István matematikatanár, egykori cserkésztiszt, később atyai barátom fütyörészte egy gyalogtúrán, talán könnyekkel a szemében. 14 éves voltam, mai szóval őrsvezető, akit akkor csapott meg először a másokét, másokkal végzett munka örömének szellője.

Harmadikként egyetemi tanárom, Nagy Károly munkája figyelmeztetett az egykori szervezetre. Ő, mint pedagógia szakos, az akkori ifjúsági szervezet, a pionírmunka áttervezőjeként vetette föl, hogy a szervezet megújításához vissza kell térni a forráshoz, Bi-Pi eszméihez. Belebukott a kezdeményezésbe, belebuktatták, bármennyire is volt a kor nagytekintélyű írójának külföldön, a Szovjetunióba végzett fia. Később annak az embernek, Haday Jenőnek a beosztottja voltam, aki megtagadta a Nagy Károly, mint a cserkészet gyakorlatának népszerűsítője kikészítését. Engem, az akkor másodéves egyetemi hallgatót békén hagytak, hiszen nem voltam tanárom kísérletének részese.

Ekkor kezdtem gyűjteni cserkészkönyvtáramat. Alapjához hozzájárult Becker Panni, ma Magyarországon élő egykori osztálytársnőm, akitől az Őrsvezető kiskönyvtára négy kötetét kaptam, majd Puskás Lajos tanár úr, a legendás cserkészvezető, aki a Magyar cserkészvezetők könyve három kötetét adta nekem. Közben elvégeztem az egyetemet, és mikor 1968-ban Palkó Attila kollégám, akkor frissen felmentett középiskolai igazgatóhelyettes meghívott, hogy táborvezetőként szervezzem át kisbácsi régésztáborát, már teljes szakmai fegyverzetben tudtam ezt csinálni. Kisbács cserkésztáborozás volt, a szó jó értelmében, bizonyság erre két utótábora, és az, hogy, bár jómagam a bácsi táborozások után egy évtizedre megváltam ettől a kezdeményezéstől – helyette többször Ika várához, Gyergyószárhegyre, Székelyvarságra szerveztem a volt bácsi táborozóknak – ma úgy mondanánk, rovereknek – műemlékmentő és néprajzi – mai szóval regöscserkész-táborokat, közben megírtam első kriptocserkész kézikönyvemet, a “Táborozók könyvét” ami meg is jelent a Kriterionnál. Aztán 1980-83 között megint Attila bácsival régésztáboroztunk, Magyarlétán, a tábor cserkész-szellemiségét szegény Egri Lacival, csapatunk megboldogult tisztjével biztosítottuk, én pedig megjelentettem második kriptocserkész kézikönyvemet, Játék, színpad, pódium címmel. Majdnem botrány lett a kiadásából, mert nem fordult benne elő a pártfőtitkár, kedves felesége és hőn szeretett kezdeményezésük, a Megéneklünk Románia neve. A létai tábort, aztán a honismereti Mikes-kerékpártúrát betiltották, s 1989-re már csak az maradt nekem, hogy fiam volt iskolájában, a 19, sz. Általános Iskolában – mert ezzé züllesztették az Apáczait – Szigeti Anikó és Gagyi Balla István ma már nyugdíjas tanár-barátaim kérésére kirándulásokat szervezzek osztályaiknak. Ezeken a túrákon ismerkedtünk meg a majdani Fecske és Szalamandra őrsök, meg én.

Mikor 1990 januárjában az ismét középiskola frissen megválasztott igazgatója, Szilágyi Júlia tanárnő azt kérdezte tőlem, a hajdani tanítványnak az iskolát támogató édesapjától, hogy miként lesz tovább, a befuccsolt, megbukott pionírszervezet nélkül – amely jól-rosszul, de szervezte a tanulók szabadidejét -, két kolléganővel, Demeter Zsuzsa angol nyelv-szakos és Makkai Anikó francia szakos tanárokkal kidolgoztuk egy gyermekszervezet tervezetét, amely gyakorlatilag maradéktalanul az angol scout, a francia éclaireur, a magyar cserkész, a német Pfadfinder szervezetek gyakorlatát ültette át Erdélybe. Mivel valakinek vállalnia kellett a felelősséget, s én akkor a Cimbora című gyermeklapnál dolgoztam, az új szervezetet Cimbora­szövetségnek kereszteltük el. Úgy gondoltuk a “lap barátai” minőség megvédi a tagokat a régi rendszer védelmezőinek esetleges támadásaitól. És toborozni kezdtem az első tagokat a már ismert két hetedik osztályból. Elsőnek Marchis Julianna, Etédi Imola, Mészáros Annamária és Berki László csatlakoztak az akkori VII B.-ből, őket követték Diószegi Attila, Kötő Áron, Kapros Zsolt, Lázár Alpár, Tóbiás Oszkár, Fülöp Csilla és Bodor Tibor a VII. A-ból. A lányok vállalkozó kedvének és anyáskodó természetének köszönhetően négy akkori ötödikes, Berki Emese, Daróczi Boglárka, Tóbiás Éva és Fodor Ilona is próbacserkészek lettek február 19 és március 10 között. Őket követték Marchis Krisztián és Etédi Zoltán. És nekikezdtünk a tíz törvénynek, a próbacserkész minden tudnivalójának. Beleértve az éneklést, a játékot, a túrázást.

Aztán eljutott hozzánk a székelyudvarhelyi Szabadság, benne öregcserkészeknek a szervezet újjáalakítására buzdító felhívásával. Mivel ez az volt, amit mi is elképzeltünk, bátorságra kaptunk. Már mi is cserkészcsapat kezdeményének tartottuk magunkat és a Marchis meg Diószegi mamákból, Berki és Tóbiás papákból, s az iskola igazgatónőjéből megalakult az első Csapatfenntartó Testület. Kányádi Sándor, neves költőnk és felesége Svájcban járva, egy ottani cserkészbarátjuktól cserkészkalapot és jelvényt hoztak, valamint szívélyes “Jó munkál!” kívánságot. Aztán áprilisban sorsfordító látogatásra került sor. Neves színészünk, a fiatalság sorsa iránt felelősséget érző Senkálszky Endre valahonnan tudomást szerezve csapatkezdeményünkről, szemlézte egyik foglalkozásunkat. Tetszhetett neki amit Iátott, mert néhány nap múlva meghívót hozott a szárhegyi alakuló közgyűlésre. A gyűlés szervezői – csíki, háromszéki, kolozsvári, brassói öregcserkészek és néhány, a cserkészetről semmit se tudó, de annál lelkesebb korombeli – arra is felkértek bennünket, hogy az udvarhelyi – két nappal előttünk alakult 2. sz. Budvár csapat – fiú-próbaőrse mellett mi szemléltessük, hogy milyen kell legyen egy cserkészőrs.

Mit mondjak. Elmentünk, megalakítottuk a Szövetséget, a Fecske őrs Gyergyószárhegyen, a gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi, csíkszentdomokosi, csíkmadarasi jelöltekkel az országban az elsők között tett cserkészfogadalmat.

És két hónappal később Csíkmadarason, a helyi csapattal, a táborozás felétől a szovátai, sóváradi és kápolnásfalusi csapatokkal együtt megszerveztük és lebonyolítottuk 1945 után az első cserkésztábort, amelyben hangosan felhangozhatott a Cserkészinduló. Egy élmény, Csíkmadarasról. Szabó Lajos atya, a táborozás óta a cserkészet elkötelezett híve, fogadalmat tett cserkésztiszt tábori miséjére több mint száz csíki vendég és falubeli jött ki hozzánk. Mise felétől egyre sötétebbé vált az ég. Kovács Lajos bácsival – a kolozsváriak másik vezetőjével – egymásra néztünk.

- Nagy idő lesz, mondta.

- Jó, ha jég nélkül megússzuk, válaszoltam.

Mire a mise véget ért, fekete volt az ég. A vendégek sietve búcsúzkodtak. Bevágták magukat autóikba, s csak úgy porzott utánuk az út. Mikor már csak a gyerekek voltak a madarasiak vezetőjével, Lajos bácsival, Egri Lacival, a harmadik kolozsvári vezetővel és velem nekikezdtünk az ilyenkor szokásos kármegelőzésnek. Összehívtuk a tábort, elmondtuk gyorsan, hogy mit kell tenni vihar esetén, sorra jártuk a sátrakat, megeresztettük a köteleket, bedobtuk a sátrakba az utolsó, a szárítóköteleken lengedező alsóneműket, ahol lehetett még igazítottunk egyet az árkolásokon, s magunkban a jó Istenhez fohászkodva vártuk az ígérkező nagyidőt. Amely – bár teltek a percek – csak váratott magára. Hullott ugyan egy-két óriási csepp, de fél óra alatt az ígérkező vihar nagyja behúzódott velünk szemben két hegy közé. Csak néztünk egymásra, négy tapasztalt kiránduló; ilyen soha nem történt velünk, eddig mindegyikünket sokszor megáztatott az égi áldás. A táborozók vígan zsinatoltak körülöttünk; azon a napon viharfelhők ide vagy oda, egy csöpp eső tovább a táborunkra nem esett. A Bucsinon a tábor felé autóbuszozó szovátaiak és sóváradiak utazását özönvíz szakította félbe, a tábor felé utaztukban az útra dőlt fenyőket kellett eltávolítaniuk. Bennünket elkerült a vihar, csak messziről hallottuk a dörgéseket. Ócska sátraink – igaz akkor senkit se ijesztettem a gondolattal – egy nyári zivatart se bírtak volna ki, Lajos bácsi és Laci ezzel szintúgy tisztában volt, mint én. És bár egy szóval se árultuk el a gondolatainkat, tudtuk: isteni csoda történt.

Volt vendégeinket egyébként félúton hazafelé kapta el a vihar. Autóikat megmosta az eső – szinte az Oltba vitte a szél -, ha a gyermekek között maradnak, megspórolhatják a nagy ijedelem felét és tanúi lehetnek egy csodának. Így maradtak a riadalommal.

Véget ért a tábor. Részemről Ausztriában, egy a Külföldi Magyar Cserkészszövetség szervezte ausztriai vezetőképző táborban szerezhettem képesítést, tehettem cserkésztiszti fogadalmat – a kilenc erdélyi résztvevőből ketten maradtunk cserkészek Darvai Zsolttal -, Zsuzsa a mostani kerületvezetővel, Sebestyén Árpáddal együtt Katalin pusztán, Magyarországon lett cserkésztiszt, egy év alatt ötszörösére nőtt a csapat, Julika megindította a kézzel írott Cserkészliliomot, júniusban megérkezett Svájcból, Bubikonból a táborozást megkönnyítő első segítség -, ezt, hála Zsuzsa walesi kapcsolatainak egy év múlva angol látogatás és használt, de máig használható cserkészfelszerelésből álló segítség követte, és eltelt a tíz év, hogy észre se vettük. Vagyis észrevettük. Azon, hogy László Andris, 1991-ben egyetemi hallgató, ma cserkésztiszt, országos vezető és a csapat parancsnoka, azon, hogy v egykori Fecskék és Szalamandrák ma hajdani őrsvezetők, cserkészvezetői fogadalmat tett matematika tanárok, végzős mérnökök, szépreményű fiatal színészek, kutatók, szakemberek, akik cserkészként, fiatal értelmiségekként okkal és joggal példaképei az utánuk következőknek, és vezetőjelöltjei a jövő erdélyi magyar társadalmának.

Valóra váltva egyben ezzel az is amit e levél írója mondott a Szövetség alelnöki tisztébe való beiktatásakor, 1990-ben: hogy addig marad tisztében ameddig első cserkészeiből felnőtt, vezetői fogadalmat tett felelős, másokat vezetni képes emberekké növekednek. Ez megtörtént. Istennek legyen hála érte. Mert van, aki tovább vigye a lángot! És elegen következnek utánunk…

Kovács Nemere cst., volt csapatvezető

CsL.  XI. évfolyan 1. (46.) szám